20/52

József 1963-ban született Budapesten. Amikor nem esik az eső, a Deák téren próbálja a napi betevőre összegyűjteni a pénzt. Gyufakockákat árul. 

Átlagosnak mondható gyermek kora volt. Édesanyja hívő asszonyként élt, édesapja pedig hitben halt meg –kezdte a mesélést József.

Fiatal korában CNC technikusi szakmát szerzett, melyben aztán évekig dolgozott külföldön és Magyarországon egyaránt. Később hivatásos sofőr és biztonsági őr képesítést is szerzett, miközben szüleit ápolta halálukig.

Kilenc éve már, hogy két gyermekével egyik télen elmentek korcsolyázni, s móka közben elesett. Olyan erősen verte be a fejét a jégbe, hogy kórházba került. Munkaképtelenné nyilvánították. Nem tud dolgozni. Fizikai állapotán nem látszik a betegsége. Pszichés tünetei vannak.  Kiszámíthatatlanná válik, ha váratlanul nekimegy valaki, ha úgy szólnak hozzá, hogy az váratlanul éri őt. „Ha a villamos ránt egyet, és ha nekem esik valaki, akkor nem tudom, hogy elsírom magam vagy átrángatom a csukott ablakon.”

Balesete óta szorosan a fal mellett közlekedik, hogy megpróbálja elkerülni az emberi érintést, a véletlen „koccanást”, nem tudja, hogyan reagálna, és nem akar bántani senkit.

Családját is e miatt kellett elhagynia. Fél, hogyha ideges lenne, fizikai fölényét használná családtagjaival szemben. Kisebbik gyermeke, általános iskolás leánya, nem tudja miért nincs otthon mindennap apja, nagyobbik fia, viszont már középiskola második osztályos, így meg tudja érteni a helyzetet. Hetente egyszer találkoznak akkor is úgy, hogy József megduplázza gyógyszeradagját, hogy biztosan elkerülje az ingerültségből származó tüneteket. Fia sűrűbben is találkozik Józseffel, tudja már kezelni apját.

József négy éve él az utcán, bár soha nem aludt a szabad ég alatt. A hajléktalan szállókat részesítette előnyben. Egy hétig volt úgynevezett fapados szállón, de az állapotok elviselhetetlenek voltak számára, így az akkori kis segélyéből összeszedett annyit, hogy egy jobb, de fizetős hajléktalan szállóba tudjon menni.

Egy éve megvontak tőle mindenféle segélyezést, mert egy év alatt nem tudott egy hónapnyi munkaviszonyról igazolást szolgáltatni a hivatalnak. Az egyik szociális munkás segítője tudott volna egy aláírást, ami igazolta volna ezt a hónapot, de nem volt hajlandó hazudni. „Én ötven éve nem tanultam meg hazudni, nem azért a húsz ezer forintért fogok nekiállni.”

Mikor már nagyon kevés pénze volt, gondolkozott, miből is tudna tisztességes úton szerezni. Poharazni nem volt hajlandó, majd eszébe jutott, hogy fiatalabb korában unaloműzésképpen gyufakockákat csinált, és ezzel próbált szerencsét. Azóta több mint háromszáz kockát készített el, melyeket kisebb nagyobb sikerrel ad tovább. Nem csupán pénzt fogad el, hanem élelmet, ruhát és minden olyan felhasználási dolgot, ami segítheti őt mindennapjaiban.

„Igaz, hogy van olyan hét, hogy nem eszek, amikor nem viszik a kockát. Akkor ez van, akkor is van Bibliám.”

„Nem szeretnék eljutni odáig, hogy sapkával kelljen kéregetni!”

Lassan több mint egy éve, hogy a gyufákból él. Ez idő alatt sok jó emberrel ismerkedett meg, sok olyan emberrel, akik nem állnak jól anyagilag, de nem tudnak észrevétlenül elmenni mellette.

Volt olyan család, aki felvállalta, hogy fizetik a szálló díját fél éven keresztül.

„Ameddig emelni bírom a kezemet és valamit is összerakni, vagy megcsinálni addig ezt fogom tenni.”

2013. október 11.       Budapest.       Deák Ferenc tér.

19/52

László (54) mélyen tisztelte édesapját. Magas beosztású hivatalnokként dolgozott. Diplomás ember.

Világ életében felnézett rá, meg akart felelni neki, bár apja soha nem kérte számon, hogy fia mit miért csinál. Hasonlítani szeretett volna édesapjára, ezért is kezdett bele a jogi egyetembe.

László édesapja ragaszkodott a tárgyakhoz, főként egy kalaphoz, és egy lyukas zsebű nadrághoz. Minden este úgy vette le azt, hogy az aprópénz kiessen a zsebből, s mindig döbbenten tapasztalta: „jé, ez lyukas.” vagy direkt csinálta, hogy fia egy kis zsebpénzhez juthasson.

„Ha nincs emléke, akkor mije legyen?!”

Lászlót a középiskolai évek után egyből besorozták. Két rövid mondattal illette a katonaságot. „Nem volt rossz.”- „Az már nem az én hadseregem.”

Katonaság után felvételt nyert az ELTE jogi karára. A kollégiumba sok ma híres politikust ismert meg, élt velük egy szobában. Az egyetemet az utolsó nagy lépés előtt abbahagyta. Nagyobb dolgok vártak rá. 1990 környéki politikai események erősen beszippantották, őt és a szobatársait.

Okos fiatalok kerültek össze. A lázadó ifjúság. Sok beszélgetés, tervezgetés után arra jutottak, hogy pártot alapítanak.

Bár ő viccesen fogalmazta meg a lényegét:- „Egyébként megmondom mit akartunk… ugyanis az ELTE jogi karán az épp kormányon lévő három párttag évfolyamtársam volt. Egy millió forintot kaptak egy évben. Mi meg el akartunk menni, nyaralni. Mondtuk nekik is, hogy adjanak nekünk is pénzt. Nem adtak egy büdös fillért sem. Erre létrehoztuk a Pártot. Akkor sem kaptunk…”

Szerencsésnek érzi magát, hogy egy mai napig működő, az egyik legnagyobb politikai szerveződésében részt vehetett. A párt első négy évében fontos tisztséget töltött be. Olyan embereket ismert, meg akikkel soha nem lehetett volna ilyen szoros baráti viszonyba.

Megkérdeztem Lászlótól, hogy ha a kezdetektől részt vett a párt alakításában, akkor 1994-ben miért döntött úgy, hogy otthagyja, nem folytatja további munkálatait. A válasz talán érthető is: -„Amikor az ember politikus, s minden reggel tükörbe néz és minden reggel azt látja, hogy ma már nekem megint hazudnom kell. És már az egyik hazugságomból a másikba megyek s már azt sem tudtam, hogy mit hazudtam először. De mindig hazudni kellett. Azt mondtam, nekem ebből elég!”

Eközben megnősült. Gyermeke született. Miután otthagyta a pártot sokat gondolkozott mit is dolgozzon, mibe kezdjen bele. Nagyvállalatokhoz szegődött, de mindegyik idő előtt hagyta abba a működését. Pl.: Mokép, Mafilm.

A sorozatos megpróbáltatások, munkakeresés, otthoni veszekedés miatt elkezdett inni. Nagyon erős alkoholista lett. Időben észrevette, hogy a családja rovására megy a saját szenvedélye, de már nem bírt leállni. Jobbnak látta, hogyha elhagyja családját. 1997-ben elvált feleségétől.

Azóta a városliget környékén él. Segítő kész emberekkel ismerkedett meg. Rendszeresen adnak neki ételt, italt, cigit. Nem zavarják el az „otthonából”. Jelenleg a piros lámpánál várakozó autósoknak próbálja eladni a hajléktalanok lapját. Kisebb nagyobb sikerrel. Vannak rendszeresen adakozó emberek, akiktől már nem szívesen fogadja el az adományt. Látja rajtuk, hogy ők sem dőzsölnek. 

„A munkásember ad.”

„Még nem értünk el odáig, hogy a magyar gazdagok megtanulják azt, hogy bizony nekik kell segíteni.”

Beszélgetésünk végéhez közeledve egy háromgyermekes apuka lépett oda hozzánk, és egy dobozba csomagolt főtt ételt adott Lászlónak. Vannak segítőkész emberek.

Az utcán is szoros barátságokra tett szert. Évtizedek óta jó barátságban van egy „Kacsa” becenevű emberrel. Minden forintot, ételt megosztanak egymással. László erre a kapcsolatra nem szimpla barátságként tekint, már úgy érzi házasság.

Legvégül megkérdeztem, hogy mi volt az a döntés az életében, amit a legjobban megbánt. Ha akkor nem úgy dönt, akkor máshogy alakul az élete. Kis gondolkozás után ezt a választ kaptam: -„Nem lépnék ki a hadseregből. Századosként szereltem le.”

2013. június 1.                  Budapest.           Hősök-tere.

18/52

1950 decemberében látta meg a napvilágot Sándor. Aki 62 évvel később egy forgalmas utca padkáján ücsörgött és újságpapírba tekert dohányt szívott.

 Nagyon fiatalon került nevelő otthonba. A nyolc általános után sírköves szakmát szerzett. Dolgozott is a szakmájában, amíg börtönbe nem került. Tíz év letöltendőt kapott a szegedi börtönben. Lopás, testi sértés, és drogterjesztés miatt. Ez talán nem érne tíz évet, viszont az ő általa eladott kábítószerbe belehalt egy tizenhat éves srác.

Amikor szabadult megtudta, hogy felesége nem várta meg. Elváltak. Ex-felesége gyermekével együtt visszaköltözött a szülővárosába. Sándor többször próbálta meglátogatni fiát. De volt neje jelenlegi élettársa nem engedi, hogy gyermekével találkozzon. Volt rá alkalom, hogy verekedésbe torkollott a látogatás.

Utolsó munkahelyéről lelkiismereti okokból jött el. Sírkő-csiszoló munkakörben dolgozott. A főnök rá akarta kényszeríteni alkalmazottait, hogy éjjelente a temetőből minden mozdítható dolgot hozzanak el. Sándor már nem ezen az úton járt, nem engedte meg a lelke, hogy sírokat sértsen meg. Így inkább otthagyta a munkáját.

Hat éve, hogy hajléktalan.

Első éjszakáját a feneketlen tónál töltötte akkori barátnőjével. Addigra már sok mindenen keresztülment Sándor, így lelkileg nem annyira viselte meg. Barátnőjét viszont annál inkább.

Egy éve, hogy másik partnere van. Sátorban élnek fenn a budai hegyen. Nehezen teremti meg a napi betevőre valót. Ha lehetősége van, rá akkor vasat gyűjt, ha nem akkor újságot árul. Nem mindig sikerül annyi pénzt szereznie, hogy mind ketten annyit tudjanak enni, hogy pont elég legyen ahhoz, hogy másnap újult erővel elinduljanak.

„Senki nem segít. Van, amikor semmit nem eszünk. Meg kell élnem valamiből. Lopni meg nem megyek már.”

Ilyenkor jön a „b” terv. Ami másoknak szemét, az lehet, hogy egy másik embernek étel. Ha muszáj, nem restell a szemétben turkálni, hogy barátnőjének enni adjon.

Szállóra nem megy. Fél, hogy ellopják a ruháit, fél a verekedéstől.

„A hajléktalan, hajléktalant meglop.”

Öngyilkosság is megfordult a pár fejében. –„Lehet, hogy találunk gyógyszert, beszedjük és együtt, elmegyünk!”

„Erre is gondoltunk, tudja.”

2013. február 21.             Budapest.           Montevideó utca.

17/52

1960-ban született Zsigmond. A családi összetartás kis példáját sem látta otthon. Annak ellenére, hogy tíz testvére van. Közülük sokan hajléktalanok, nehéz körülmények között élnek. Senki nem próbál segíteni sem rajta sem pedig a testvérein.

Korán elvesztették édesapjukat a gyerekek, édesanyjukra maradt a nevelés.

Zsigmond szakmunkásképző iskolába iratkozott, Molnárnak tanult. Korai alkohol problémái miatt félbeszakította tanulmányait. Agresszív, amikor túl sok alkoholt iszik. Rendszeresen keveredett verekedésbe, sokszor késett az iskolából, vagy inkább be se ment így a mások év vége előtt abbahagyta tanulmányait.

Szülővárosában lévő malomban kapott munkát. Viszonylag sokat öt évet dolgozott itt, ekkor önhibáján kívül kellett munkahelyet váltania. A malom rejtélyes okok miatt porig égett.

Eztán egy nagy cégnél kapott állást, mint gépkezelő, bár itt nem töltött sok időt.

„Az ivás végett volt vagy ezer munkahelyem.”

Saját bevallása szerint ittas állapotban soha nem ment dolgozni. Másnaposan viszont sokszor késett, nem teljesített rendesen, vagy inkább be se ment a munkahelyére.

Soha nem nősült meg. Mindig elég volt neki az alkalmi, egy éjszakás kapcsolat. Gyermeke sincs.

Utolsó rendes munkahelyére 2006-ban került egy munkaközvetítő segítségével. Egy nagy kertészetben kellett segédkeznie, viszont itt csak három hónapra kötöttek szerződést vele. Az itteni fizetése nem is volt elég szinte semmire.

Nem tudta fizetni az albérletet, lassan a napi betevőre sem futotta, így maradt az utca.

„Negyvenhétezer forintból az albérletemet nem lehet kifizetni, s akkor még nem eszek, nem ruházkodok. Ez a kormány, ez a törvény.”

Első éjszakája az utcán nem volt fedél nélküli. Egy segítőkész pap engedte meg neki, hogy a parókián töltsön egy-két éjszakát. A pap nem engedte el üres kézzel.

„Ami pénzt kaptam, elittam, de meggyóntam a Papnál!”

2013. február 7.               Budapest.           Mechwart liget. 4-es 6-os villamos megálló.

16/52

A rengeteg veszekedés után Magdi (38) szülei három éves korában elváltak. A válás után édesanyja, nővére és jó maga  nagyapjához költöztek vidékre. Magdi epilepsziás volt, emiatt nagyon le volt maradva az anyaggal, és az iskolában sokan csúfolták betegsége miatt. Ötödikes korában magántanuló lett.

Általános iskola után mezőgazdasági szakmát szerzett. Neki ez még nem volt elég, tanulni szeretett volna. Beiratkozott egy csepeli iskolába, és szociális gondozó és ápolói szakmát szerzett. A csepeli tanulmányai közben megismerkedett későbbi férjével és gyermekei apjával.

Az évek során kiderült, hogy a férfi, akivel az életét készült leélni, nem az egyenjogúság híve, nem töltötte be a családfő szerepét.

„Neki mindent szabad, inni, verekedni, nőt bántalmazni, de a nőnek semmit, csak amit a férfi parancsol.”

Egyik alkalommal a családi kasszából vásárolt egy mobiltelefont, hogy bármikor elérhetőek legyenek, vagy ha baj van, értesíteni tudják a megfelelő szervet. Egy gond volt ezzel, hogy nem tudott róla a férj. Mikor az apa rájött, hogy egy telefont vásárolt a felesége, Magdit úgy megverte, hogy a konyhában lévő kukán találta magát.

Egy másik alkalommal, mikor a gyerekek már aludtak, az apuka erősen ittas állapotban hazaért a „szomszédból” és elkezdett vádaskodni. Egymást követték az események és Magdi egy erős pofont követően a földre került, pár másodperces eszméletvesztés után arra kellett kinyitnia a szemét, hogy az ura cipője az arca felé tart. Az orránál találta a rúgás.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, a három kisebbik gyermekével elment a házból, pár évig nem is laktak együtt.

Magdi rokonai tartották a kapcsolatot az apukánál maradt két idősebb gyermekkel és egy idő után úgy vélték, hogy megváltozott. De ez nem volt igaz, alattomosabb lett, látszólag számba vette Magdi akaratát, döntését, de mindig az volt, amit az apa akart. Pár hónap után ismét elege lett férjéből és megint otthagyta, ezúttal sajnos a gyermekek nélkül, nem tudta volna hova vinni őket. Körülbelül egy éve, hogy másodjára és valószínűleg végleg elhagyta férjét. Jelenleg nem sok esély lát arra, hogy gyermekeivel lehessen, az apa rákényszerítette gyermekeit, hogy hazudjanak a gyámügynek. A gyámügy szemében Magdinál semmi keresnivalójuk a fiataloknak.

Gyermekeiről egy családtagtól kap időnként hírt. Nagyon sajnálja, hogy így alakult, hogy gyermekei nélkül kell élnie.

 Már az öngyilkosság is megfordult a fejében, de rájött, hogy az nem javítana a helyzeten.

Magdi jelenleg a Baptista szeretetszolgálat fizetős munkás szállóján lakik, aktuális párjával. A 

körülményekhez képest azt lehet mondani, hogy jól megvannak.

Beszélgetés közben kiderült, hogy Magdi lelkes tagja „A Város Mindenkié” közösségi szervezetnek, sokrétű feladatot lát el, többek között az ellátó rendszerben segédkezik.

Munkát nem talál, nagyon csekély összegű segélyt kap, ebből fedezi, a szállását s talán még jut egy kis ételre. Plusz pénz reményében nemrég kezdte el árulni a Hajléktalanok lapját. Lesütött szemmel próbálja értékesíteni az újságot, szégyelli, hogy így kell előteremteni egy kis pénzt.

 Soha nem kéregetett senkitől.

„Olyan jó lenne, kislánynak lenni néha!”

2013. január 24.               Budapest.           Dózsa György úti metrómegálló.

15/52

Viktória (22) egy éve él hajléktalan szállón. Rögtön az után került az utcára, hogy kiesett az állami gondozásból.

Édesanyja kis korában elhagyta, édesapja kitartott még egy darabig mellette, de miután hét éves lett, magára maradt Viktória. Az intézetben sok konfliktussal kellet szembenéznie, megtanulta, hogy az ember csak saját magában bízhat.

 Ennek ellenére a legjobb barátaiért a vérig menő küzdelmet is bevállalta. Egy alkalommal, barátnőjétől, egy közös fiú osztálytársuk elvett egy személyes tárgyat. Ahogy Viki fogalmazott „Csak meglendítettem a kezem,.Három hétig került.” Az iskola „legerősebb fiújáról” van szó.

Tizennégy éves korában, kirendelt gyámot kapott, de az ideiglenes szülők akkor ütötték, amikor kedvük tartotta. –„Ütöttek, vágtak! Bármiért.”  Ezért visszakérte magát az otthonba.

Az iskolában, kertész és parkgondozói szakmát szerzett. Sok állást megpályázott, de mindenhonnan negatív visszajelzést kapott. –„ Most telt be, Nem veszünk fel. Van bejelentett lakcíme?” Általában ezekkel az indokokkal utasítják vissza.

Egy éve, amikor az intézetből kijött, elkezdte felkeresni régi barátait ismerőseit, akiket az árvaházban ismert meg. De nem sokat tudtak neki segíteni abban, hogy hogyan indítsa az életét. A számára fontos emberekkel még ma is tartja a kapcsolatot, nem hanyagolja el őket.

Mostanában kisebb nagyobb munkákat kap, kertgondozás, takarítás. Ezzel az a baj, hogy tél van, és ilyenkor nem kell füvet nyírni.

Nem volt más lehetősége, mint a koldulás, ha enni szeretne.

Beszélgetésünk elején, egy fiatal hölgytől kapott egy pohár szénsavas üdítőt.

Lassan-lassan, alakulóban van egy kapcsolata, bár a férfi idősebb, mint ő, nem zavarja őket a korkülönbség. Jelenleg kedvese is munka nélkül van, de erősen keresi, a helyet ahol tudna dolgozni.

 Nem válogatós.

A hajléktalan szállón is sok a balhé, Viki ott is rendszerint helytáll magáért és közeli barátaiért. Amikor nem muszáj, nem ugrik a közepébe a dolgoknak. Szerencséjére egy jó társaság alakult ki körülötte a szállón, ők nyugodtak.

„Megpróbálok úgy állni a dolgokhoz, mint mások.”

2013. január 11.               Budapest.           Blaha Lujza tér.

14/52

Sándor (48) hat éves koráig egy megyeszékhelyen lakott. Budapestre költözött édesapjával, nevelőanyjával és két testvérével. Mostoha anyja ok nélkül rendszeresen verte a testvéreket.

Azóta a gyerekek felnőttek, szüleik meghaltak. Sándor, testvéreivel egyáltalán nem tartja a kapcsolatot, mert gyermekkorukban sem jöttek ki olyan jól egymással.

Sanyi parkettás meleg burkoló szakmát szerzett, és dolgozott is éveken keresztül a szakmában. Mindenki elismerte őt, jó munkaerő volt.

Időközben családot alapított, két gyermek édesapja lett. Németországba ment dolgozni. Jól is ment a sora a családnak, míg Sándor úgy nem döntött, hogy meglepi feleségét és a gyermekeit, korábban utazott haza. A váratlan hazaérkezésekor derült ki, hogy feleségének szeretője van.

„Kinn dolgoztam Németországba, korán jöttem haza.”

Idő előtti hazautazásának az volt az igazi oka, hogy egy munkafolyamat közben megcsúszott a keze és levágta az ujját. Ottani munkahelyén azt mondták, hogy kilenc ujjal nem tudja tartani a tempót a többiekkel, így sajnos meg kell, hogy váljanak tőle.

Magyarországon is hasonló indokkal nem alkalmazták szinte sehol, egy idő után a kora is zavarta a munkaadókat. Ahogy ő mondja: 

 „A minőség az ugyan az maradt, csak egy kicsit lassabban tudok dolgozni.”

 A régi ismerősei, kapcsolatai miatt sok alkalmi munkát kapott, eleget ahhoz, hogy egy albérletet ki tudjon fizetni közösen akkori barátnőjével. Idővel egyre kevesebb megbízást kapott, kevesebb lett az ismerőse, ezáltal a pénze. Viszont az élettársával többet veszekedtek, többet annál, amennyi szükséges egy egészséges kapcsolatba. Közös megegyezés alapján különköltöztek. Sándornak a különköltözés egyenlő volt az utcával, mert egyedül, munka nélkül egy lakást fenntartani nem volt képes.

„Nem szabad, Szerelmesnek lenni!”

Lassan tizenhét éve, hogy az „Opera-ház szellemének” nevezi magát. Azóta él a nevezetes épület környékén. Pár napja egy szeretet szolgálatos krízis autó vitte be egy éjszakai melegedőbe, ott kiderült, hogy gyógyszeres kezelésre van szüksége, tüdőbetegsége miatt. Be is vitték egy kórházba, orvosa megígérte neki, hogy amíg huzamosabb ideig nincs, nulla fok körül a hőmérséklet addig benn maradhat. Az intézményvezető ezt nem így gondolta, kedd reggel a csomagjaival „kiengedték” a kórházból.

Sándor évtizedek óta dohányzik, megpróbálta letenni, de nehezebb, mint azt hinné az ember, nem sikerült neki. Élelmiszerre és dohányra próbálja előteremteni a pénzt, utóbbit nem, tudja rendszeresen megvásárolni. A hajléktalanok lapját próbálja árulni kisebb nagyobb sikerrel, ez mellett, amikor van rá lehetősége akkor építkezéseken dolgozik, asztalos munkákat vállal. Egyre kevesebb lehetősége van erre.

Az emberek nem nézik jó szemmel, átnéznek rajta, pofátlanok vele szemben. Amíg beszélgettünk az üres poharát felrúgta egy „kedves” fiatalember, bár lehet, hogy nem vette észre…

Két nagyon jó barátja van az utcán. Egyikük most kórházban van. Másik barátja nekik csak- „Kacsa” épp újságot árul a megálló túlsó végén.

Több éve elválaszthatatlanok. Mindent megosztanak egymással, olyan nincs, hogy ha egyiküknek van, akkor a másiknak nincs.

2013. január 8.                  Budapest.           Oktogon. 4-6-os megálló.