Sokat gondolkoztam, hogy belekezdjek-e egy ilyen érzékeny témába bolygassam-e a riporter alanyok életét.  Megkérdeztem jó pár ismerősömet, barátomat mindenki azt mondta, hogy ez egy jó ötlet vágjak bele, bátran, támogattak mind. Persze csak akkor, ha végig is csinálom, ez nem volt kérdés soha, ha elmerem kezdeni, akkor, tudom, be kell fejeznem.

Hogy „miért is akarom ezt megcsinálni” tették fel a kérdést, elgondolkoztam a válaszon. Mindig is kíváncsi voltam az emberek történeteire, ha nem is olyan részletesen, mint egy életrajzi regény, de legalább annyira, hogy tudjam, hogy ő kicsoda honnan jött.

Ha egy regényt nézünk, akkor mindig az érdekesebbet akarjuk olvasni az érdekesebb történetre, vagyunk, vagyok kíváncsiak. Továbbgondoltam a dolgot melyik történet lenne izgalmasabb, mint egy hajléktalané? Ha egy éven keresztül minden héten beszélgetek, egy fedél nélkülivel elmondja honnan jött, milyen volt a gyerek kora, mit dolgozott azelőtt, az előtt, hogy hajléktalan lett. Talán az emberek felfigyelnek, hogy ők is emberek velük is kell törődni!

Talán lesz egy olyan ember, aki megteheti, hogy segít, ha ezzel az egésszel azt érem el, hogy csak egy ember nem néz át rajtuk, az utcán. Egy ember mondja azt, hogy ezen túl nem rúgok belé, mert még én is juthatok a járda szélére.

Igen most sokan gondolhatják, hogy minek figyeljek oda rájuk hisz állandóan kéregetnek, kamu sztorikat tálalnak ki, hogy pénzt vagy cigit kapjanak, erőszakosak… igen van ilyen is, de amikor adok egy szendvicset, mert többet nem tudok, s legalább 3-szor megköszöni, azt az egy falat kis kaját akkor megéri látni, hogy segíthettem.

Ha elérem ezzel a dologgal azt, hogy egy ember, állást kapjon, mert vannak nagyon okos, tanult emberek is nem csak a tudatlan tuskók… akkor megérte rászánni az időt meghallgatni, leülni, megírni, megcsinálni a képet… ha egyiküknek jobb lesz tőle legalább a napja, hogy valakivel beszélgethetett akkor megérte!