1/52

Verával (65) a nyugati aluljáróban találkoztam egy kávéautomata mellett. Megkértem, hogy beszéljen nekem az életéről, amire Ő egyből igent mondott és azonnal bele is kezdett a mesélésbe.

Gyerekkorában a 20. kerületben lakott szüleivel és öccsével. Élete nyugodtan kezdődött, mint minden emberé.  Mikor idősebb lett munkába kellett állnia, majd édesanyja váratlanul meghalt. Ekkor, ahogy Ő fogalmazott „a családi béke véget ért”.

Édesapja nehezen tudta feldolgozni felesége halálát. Ő most élettársával él a 23-as busz végállomásánál egy emeletes házban. Az éjszakákat náluk tölti, de mikor erre nincs lehetőség, az utcán, olykor pedig hajléktalan szállón alszik. Vera egyiket sem szereti, mert fél a lopásoktól és embertelen körülmények uralkodnak a szállókon: „folyosó sarkában szaros gatya”.

Az utcán nagyon fél, többször kapott halálos fenyegetést. Egy alkalommal a következő szavakkal fenyegette meg egy nála fiatalabb nő: „Felakasztalak, nem lesz szemed és megöllek”. Szerencséjére a rendőrök a közelben jártak és elvitték a fenyegetőzőt.  Egy másik alkalommal cigányok próbálták meg kirabolni. Megkérdezték tőle, hogy mi van a csomagjában. Vera válasza egyszerű és lényegre törő volt: 

„Az, ami nem a tiéd”.

Öccse egy faipari cégnél dolgozott asztalosként, amíg az csődbe nem ment. Testvérével a közelmúltban adták el édesanyjuk örökségét, egy családi házat. Vera ebből a pénzből költözik ki Ausztriába két héten belül fiához és feleségéhez. Fia az Alpokban dolgozik egy szállodában.

Élete nagy részét végig dolgozta, mely során egy munkahelye volt. A Jókai Mór Egészségügyi Intézetben volt fogászati röntgenes és úgy tűnt, biztos az állása. Majd mikor egyre kevesebb pénze lett az egészségügynek, áthelyezték az egész fogászatot egy másik kórházba. Ott azt mondták neki, hogy mivel úgy is belépett a nyugdíjas korba, tekintettel arra, hogy egész életét röntgengép mellett töltötte, menjen nyugdíjban. Vera megfogadta a tanácsot.

Mikor a mesélésben eljutott odáig, hogy nyugdíjba ment, éreztem, hogy itt van állj, nem szabad többet kérdeznem az életének ennek az időszakáról. Nem akartam feltépni egy sebet, nem akartam, hogy ne mosolyogjon, mert a beszélgetés közben javarészt mosolygott.

Szívesebben mesélt nekem inkább arról, hogy milyen állapotok uralkodnak egy hajléktalan szállón. Említette, hogy abban az időszakban, mikor bezárták az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet egy hajléktalan szállón tudta meghúzni magát. Ekkor egy olyan beteggel került egy szobába, aki az intézetből került ki. Egyik este arra ébredtek szobatársaival, hogy egy kis dobozból tetveket szórt egy épp alvó nő hajába. Mikor megkérdezték, miért csinálja, számukra érthetetlen választ kaptak: 

„Ennyivel legyen több mint nekem.”

Beszélgetésünk közben töltötték fel a kávéautomatát, és bizonyára ismerték Verát, mert az illető egy pohár kávét adott neki. Ekkor Vera azt mondta nekem: „Kávé kell, cigi kell!”

Utolsó kérdésem az volt felé, amit egyébként igyekszek feltenni mindenkinek, akivel beszélgetek: Este merre megy? Ezt az estét idős édesapjánál töltötte a 23-as busz végállomásánál.

Megköszöntem neki, hogy ennyit mesélt magáról, megkínáltam egy cigivel, hogy legyen mit elszívnia a kávé mellé és elindultam haza.

2012. október 2.              Budapest.           Nyugati Aluljáró.